Ezek a lenyűgöző fotók feltárják a depresszió rejtett oldalát

Tartalom

• Hector Andres Poveda Morales nyolc gyönyörű, belekőzött ábrázolást készített a mentális betegségről. Ha valaha elgondolkozott azon, hogy néz ki a depresszió és a szorongás, ez az - „A depresszió művészete”.
• Süllyed a depresszióba
• Miért úgy döntött, hogy ezt egy vizuális projektté teszi?
• Hogyan döntöttél ezekről a nyolc konkrét érzelmről?
• Tudta-e, hogy ezek az érzelmek mennyire tisztán érzik majd a nézőt?
• Mindig tudta, hogy közzéteszi a képeket?
• Hogyan kezelted azt a tényt, hogy a kiadói kiadások megváltoztathatták mások látását?
• Szerinted miért van ez?

Hector Andres Poveda Morales nyolc gyönyörű, belekőzött ábrázolást készített a mentális betegségről. Ha valaha elgondolkozott azon, hogy néz ki a depresszió és a szorongás, ez az - „A depresszió művészete”.

Az első önarckép, Hector Andres Poveda Morales, hogy segítsen másoknak a depresszió megjelenítésében, az egyetem közelében lévő erdőben volt. A fényképezőgép vakuidzsájával állt, fákkal körülvéve, és különféle színű füstgranátumokat váltott ki, amikor valami benne benne ment autopilotba.

Az életképes kék füst által körülvett Morales fényképét, amely fél arcát eltakarja, „fulladás” címet viseli. „A képek nagy részében nem tudtam, hogy ily módon akarom őket. Rájöttem, hogy ők voltak, amit akartam, amikor láttam őket ”- mondja. Letartóztatása nemcsak a színek miatt - vagy az a tény, hogy öltönyt visel az erdőben -, hanem a háttér élessége és az arckifejezés miatt is.

Süllyed a depresszióba

A Morales egyéves egyetemi éve alatt olyan depresszióba süllyedt, amelyet nem tudott kihúzni.

„Nagyon rossz szorongási rohamaim voltak. Nem tudtam enni, nem tudtam felkelni reggel. Sokat aludtam, vagy egyáltalán nem aludnék. Nagyon-nagyon rossz lett ”- magyarázza. „Aztán odajutott arra a pontra, hogy nos, hasznosnak találtam, hogy csak beszélgetek az idegenekkel arról, hogy mi megyek keresztül. Arra gondoltam, hogy elengedhetem ezt a terhet a hátamból. És tedd közzé.

A 21 éves Morales akkoriban bevezetõ fotós osztályba beiratkozott. Úgy döntött, hogy fényképeket készít depressziójáról, megtalálta a módját, hogy kommunikáljon barátaival és családjával, hogy milyen érzés. Az így nyert sorozat, a „Depresszió művészete” néven nyolc gyönyörű, belekőzött reprezentáció a mentális betegségről.

Morales-szal beszéltünk a munkájáról, az érzelmekről, amelyeket megpróbált átadni, és arról, hogy mit terveznek jövőjével kapcsolatban.

Miért úgy döntött, hogy ezt egy vizuális projektté teszi?

Volt egy fotós tanfolyam a volt egyetemen. A teljes tanfolyam során a professzorom azt mondta: "A képeid nagyon erősek és nagyon szomorúak." Azt fogja kérdezni tőlem, hogy jól vagyok-e. Tehát arra gondoltam, tegyünk valami értelmes dolgot a végső projekttel. De nem akartam embereket hívni, csak portrék készítésére. Tehát elkezdtem különféle nyomatok kutatását, amelyeket mások készítettek, és elkezdtem konkrét szavakat írni, amelyek leírják, amit éreztem.

Hogyan döntöttél ezekről a nyolc konkrét érzelmről?

Mielőtt elkezdtem ezt a projektet, volt egy naplóm arról, hogy éreztem magam minden nap. Bizonyos értelemben olyan volt, mint egy kutatási és előkészítő hónap.

20-30 szóból álló listát is írtam. Szorongás. Depresszió. Öngyilkosság. Aztán elkezdtem illeszteni ezeket a szavakat a naplómhoz.

Milyen nehéz érzelmeim vannak minden nap, vagy akármilyen napom is volt az elmúlt hat hónapban? És feljött az a nyolc szó.

Tudta-e, hogy ezek az érzelmek mennyire tisztán érzik majd a nézőt?

Nem voltam. Ez valami, amiben rájöttem, amikor közzétettem őket. Az egyik barátom futott a kollégiumhoz. Nagyon aggódott rám, és azt mondta, hogy tudja, mit megyek át.

Ekkor észrevettem a képeket, hogy valaki másnak is jelent valamit. Soha nem számítottam arra, hogy a projektem olyan sok embert érint. Csak én beszéltem. Csak én próbáltam mondani valamit, amit nem mondtam szavakkal. Valójában nagyon intim szinten tudtam kapcsolatba lépni sok emberrel oly módon, amire eddig nem voltam képes. Vagy oly módon, amit nem tudok szavakkal megtenni.

Mindig tudta, hogy közzéteszi a képeket?

Nem. Eleinte csak valami olyasmit csináltam magamnak. De tavaly, májusban, nagyon rossz helyen voltam. Nagyon durva javításon ment keresztül a főiskolán, és úgy döntöttem, hogy feladom. Másfél hónapot vett igénybe, amíg elkészítettem a projektet, majd közzétettem.

Hogyan kezelted azt a tényt, hogy a kiadói kiadások megváltoztathatták mások látását?

Nos, a válasz nagyon-nagyon jó volt, és még mindig ugyanaz vagyok. Ugyanakkor ez megváltoztatott engem. Életemben először tudok beszélni a depresszióomról anélkül, hogy szégyelltem magamat.

Szerinted miért van ez?

Azt hiszem, azért van, mert már ott van. Korábban olyan téma lett volna, amelyről nem igazán akartam beszélni. Még akkor is, amikor először látogattam meg a tanácsadót, nagyon óvatos voltam arról, hogy tényleg beszélek az érzéseimről, és sajnálom, hogy depresszióom van. Nem igazán akartam segítséget keresni.

Ez most megváltozott.

Nem mondhatom, hogy büszke vagyok arra, hogy depresszióom van, de azt is mondhatom, hogy depresszióim vannak. Szembenézve, ez csak olyan betegség, mint bármi más.

Meg kell birkóznom vele. De segíteni akarok az embereknek.

Ha a folyamatamról és az érzéseimről, valamint az általam átélt dolgokról másnak segíthetek, az valóban örömet okoz nekem. Különösen azért, mert ahonnan Kolumbiából származom - és Kolumbiában egészében - a depresszió és a mentális egészség kérdése ilyen tabu. És ez lehetővé teszi az emberek számára, hogy megértsék, mit megyek keresztül.

Ez az interjú röviden és érthetõen lett szerkesztve. A Morált követheti a Facebook @HectorProvedaPhotography és az Instagram @hectorpoved oldalán.

Mariya Karimjee egy szabadúszó író, székhelye New York City. Jelenleg Spiegel és Grau memoárján dolgozik.