Ez a tanár 100 mérföldet futott egy pályán, hogy segítsen diákjainak egyetemre menni

Tartalom

• Vélemény a következőhöz:

Fotó a GoFundMe.com jóvoltából

Sokáig nem végeztem semmilyen napi fitneszt, de mint tanár, meg akartam találni a módját, hogy ösztönözzem a diákjaimat, hogy folytassák a munkát, amikor a saját célba érésükkel küzdenek. Szóval, amikor betöltöttem a 35 -öt, elkezdtem futni, és az elkövetkező néhány évben az 5K -ról a maratonokra emelkedtem. Kiderült, hogy szerettem futni.

Idén 100 mérföldet futottam a tanítványaimnak – mindössze 24 óra alatt.

A futás metaforaként indult. Középiskolás diákjaimnak hosszú, fárasztó, államilag kötelező olvasmányvizsgát kell tenniük az érettségi elvégzéséhez, és néztem, ahogy sokan küzdenek. Nagyon szerettem volna elmondani nekik, hogy megértem, milyen az ő helyükben lenni – hogy meg kell találnom az erőt, hogy tovább nyomkodjatok, amikor igazán küzdesz. (Kapcsolódó: Ismerje meg a Bostoni Maraton futására kiválasztott tanárok inspiráló csapatát)

Meséltem a diákjaimnak a futási céljaimról, miközben egyre hosszabb távokon edzettem. A 2015–2016-os tanévben rájöttem, hogy a futással még jobban segíthetek a diákjaimnak. Egy másik tanárral együtt úgy döntöttünk, hogy az alapján gyűjtünk zálogokat, ha egész nap futok, hány mérföldet futhatok az iskolai pályán. Az ötlet az volt, hogy a futás segítségével pénzt gyűjtsenek egy ösztöndíj-alaphoz azoknak a diákoknak, akik kitartást és nehézségek áthidalását bizonyították-pontosan azokat a tulajdonságokat, amelyek a hosszú távok futásával járnak. Iskolánk kabalája után Lion Pride Run-nak hívtuk.

Az első évben emlékszem, hogy annyira féltem a lehetséges távolságtól, hogy titkon azt reméltem, hogy az adományok elég alacsonyak lesznek ahhoz, hogy ne kelljen olyan messzire futnom. De végül ilyen nagylelkű támogatást kaptunk, és imádtam egész nap futni. A középiskolában mindenki hihetetlenül támogatott, és sok osztály megtalálta a módját a részvételnek. A gasztronómiai szakos hallgatók például elkészítettek egy receptet az úgynevezett "Fletcher -bároknak", amelyek minden évben folyamatosan táplálnak engem. Matematika osztályok érkeztek a pályára, és különféle tempószámításokat végeztek; Az angol órák verseket mondtak nekem; tornaórák jöttek ki velem futni; az iskolai zenekar játszott. Nem vagyok igazán versenyképes (akkor még órám sem volt), de az első évben hat és fél órát futottam egyfolytában az iskolánk pályáján, körülbelül 40 mérföldet. A félelmeim ellenére minden mérföldet szerettem. (Kapcsolódó: 7 lecke, amit 24 mérföld futásán tanultam egy idegen országban)

Előtte a legtávolabbi táv, amit lefutottam, egy maraton volt. Úgy éreztem, 26 mérföld ez a varázslatos fal, amely mellett soha nem mehetek el. De rájöttem, hogy 26 mérföld-27 mérföld távolságban nincs fal, ami ugyanolyan megvalósítható. Ez ajtót nyitott az elmémben; nincs határa annak, amit megtehetek-legalábbis sehol, ahol gondoltam. Rájöttem, hogy aznap valami nagyon különleges történt a pályán. Azon a reggelen jöttem a pályára, tudva a hosszú, magányos edzésfutásaimból, hogy a hosszú távok lefutása azt jelenti, hogy le kell küzdenem a kényelmetlenséget, a kimerültséget és az unalmat-minden erősebbnek éreztem magam. De úgy tűnt, hogy az iskolámtól kapott támogatás mindezt távol tartotta – ez az a látszólag varázslatos, számszerűsíthetetlen tényező, amely mindent megváltoztat. Ebből a szeretetből és támogatásból táplálkozva a következő évben 50 mérföldet futottam a 2. éves oroszlánbüszkeségi futáson.

Fotó a GoFundMe jóvoltából

Idén úgy döntöttem, hogy 100 mérföld-50 mérföld távolságra törekszem, mint valaha. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nagyon félek tőle. Különösen azért, mert sok volt a tét: az ösztöndíjpénz, amelyet reméltünk összegyűjteni, és egy film, amelyet a GoFundMe -vel készítettünk, hogy támogassa ezt az adománygyűjtési törekvést. Sok időt töltöttem a felkészülés kutatásával, és minden, amit olvastam, azt mondta, hogy edzés közben ne fussak 50 mérföldnél többet, mert félek a sérüléstől. Tehát a leghosszabb edzés futamom mindössze 40 mérföld volt. Aznap este úgy feküdtem le, hogy tudtam, hogy 60 mérfölddel messzebb kell futnom ennél. (Kapcsolódó: Miért van szüksége minden futónak egy figyelmes edzési tervre)

A rajtvonalnál elképzeltem az epikus, kifürkészhetetlen távolság minden lehetséges kimenetelét. Biztos voltam benne, hogy tudtam, hogy rendesen edzettem, de ugyanakkor tele voltam kételyekkel, tudva, hogy ez a távolság könnyen kihozhat nálam sokkal erősebb futókat. De a GoFundMe kampány hatalmas motiváció volt; Tudtam, hogy nagyobb célom az ösztöndíjpénz összegyűjtése, hogy gazdaságilag problémás gyerekeket-akiket ismerek és szeretek, és akik hihetetlenül keményen dolgoztak az akadályok leküzdésén-az egyetemre küldjenek. (Kapcsolódó: Hogyan kezeljük a teljesítményi szorongást és az idegeket a verseny előtt)

Futás közben voltak olyan mély pillanataim, amikor azt hittem, nem fogom tudni befejezni. A lábam bedagadt, és minden ütközési ponton hólyagok keletkeztek; 75 kilométerrel olyan érzés volt, mintha téglán futnék láb helyett. Aztán ott volt a hó. De rájöttem, ahogy a tanítványaimnak próbáltam megmutatni, hogy a futás valóban olyan, mint az élet – amikor van egy mély pillanat, amikor azt gondolod, hogy a dolgok már nem is lehetnek jobbak, minden alkalommal megfordul. Azokra a küzdelmekre gondolva, amelyeket néhány tanítványom évek óta elvisel, teljesen jelentéktelennek tűntek az átmeneti kellemetlenségek. Hallgattam a testemre, és lelassítottam, amikor kellett. Minden alkalommal, amikor alacsonynak éreztem magam, ismét keményen és gyorsan futva, boldogan tértem vissza.

Ha belegondolok, hogy mi adott erőt ahhoz, hogy tovább futhassak ezekben a pillanatokban, az mindig más emberek támogatása volt. Meglepetésként a GoFundMe felvette a kapcsolatot az előző évi ösztöndíjasokkal, akik most a főiskolán váltak lehetővé, részben az általunk összegyűjtött pénzből. A futás egyik legnehezebb pillanatában befordultam egy sarkon, és megláttam egykori tanítványaimat – Jameicia, Sally és Brent – ​​közülük ketten órákon át velem maradtak az éjszaka közepén.

Őszintén hiszem, hogy az utolsó 5-10 kilométerem volt a legerősebb az egész 100 mérföldes távon. Minden gyerek kijött az iskolából, és körbejárta a pályát. Ötösöket adtam, és olyan energikusnak éreztem magam, bár voltak pillanatok hajnali háromkor és négykor, amikor nagyon botladoztam. Támogatásuk olyan volt, mint egy varázserõ. (Kapcsolódó: Hogyan futok 100 mérföldes versenyeket 1-es típusú cukorbetegséggel)

A fotó a GoFundMe jóvoltából

Annak ellenére, hogy kétszer olyan messze volt, mint valaha futottam, befejeztem.

A Lion Pride Run a kedvenc napom az évben – igazán karácsonyi érzés számomra. A gyerekek, akiket nem is ismerek a folyosón, elmondják, mennyit jelentett számukra a futásom. Sokan jegyzeteket írnak nekem, és megosztják velem, hogyan nem aggódnak annyira az iskolában küzdő dolgok miatt, vagy hogy nem félnek valami újat kipróbálni. Hihetetlen kivívni ezt a tiszteletet és kedvességet.

Eddig több mint 23 000 dollárt kerestünk az ösztöndíjalapunkból csak az idei futásból. Jelenleg összesen három évnyi fenntartható ösztöndíjjal rendelkezünk.

A jövő évi Lion Pride Run terve szerint kerületünk négy általános iskolája, a középiskola és az általam tanított gimnázium között futunk majd, hogy még inkább közösségi rendezvény legyen. Bár kevesebb, mint 100 mérföld, sokkal nagyobb kihívást jelentő pálya lesz, mint a pályán futni. Lehet, hogy formába kell hoznom magam.

Vélemény a következőhöz: