Félmaratoni edzés: Én? Azt hittem, utálom a futást

Tartalom

• Vélemény a következőhöz:

Mindig is utáltam a futást – még versenyképes röplabdázóként is rettegtem, amikor felnőttem. Gyakran kellett a pályát eltalálnom az edzéseken, és néhány körön belül átkoztam a fáradt lábamat és a kifulladt tüdőmet. Így amikor két évvel ezelőtt elkezdtem PR-munkámat, és egy futókkal teli irodában találtam magam, azonnal közöltem velük, hogy nem csatlakozom hozzájuk a munka utáni kocogásokhoz vagy versenyekhez.

Addig engedtek, amíg a munkáltatónk 5K -t szervezett (Az első 5K előtt tájékozódjon a 10 dologról, amit tudnia kell.). Megvoltak a szokásos kifogásaim-túl lassú vagyok, visszatartlak-, de ezúttal a kollégáim nem engedtek el a horogtól. – Nem mintha félmaratonra edzünk! azt mondták nekem. Ezért rosszkedvűen beleegyeztem, hogy részt vegyek velük. Az első versenyre egyfajta legyőzött hozzáállással indultam. Korábban is próbáltam futni, de sosem tudtam, így az első mérföld végén, amikor görcsölt a lábam és égett a tüdőm, lelkileg egy kicsit megadtam magam. Volt egy "tudtam, hogy ezt nem tehetem" pillanata, és rendkívül csalódott voltam magamban. De a munkatárs, aki mellettem futott, azt mondta, hogy bár lassíthatunk, nem állunk meg. És csodálatos módon tudtam folytatni. Amikor befejeztem mind a 3,2 kilométert, nem tudtam elhinni, milyen jól érzem magam. Annyira boldog voltam, hogy nem hagytam abba!

Elkezdtem csatlakozni a munkatársaimhoz egy 3 mérföldes körben az irodáink körül hetente egyszer-kétszer. Kezdtem azon kapni magam, hogy izgatottan futhassak a barátokkal és a munkatársakkal; az edzésemet inkább közösségi dologgá változtatta, szemben a "mennem kell gyakorolnom". Ekkor egy munkatársunk elmondta, hogy félmaratonra készül. A következő dolog, amit tudtam, mindannyian feliratkoztunk. Túl voltam az idegeskedésen – korábban nem futottam 4 mérföldnél többet, nemhogy 13,1-et –, de egy ideje dörömböltem ezekkel a nőkkel a kövezetet, és biztos voltam benne, hogy ha edzenek egy félmaratonra, is megtehetné.

Kezdő futóként kezdetben megijedtem a 13,1 kilométeres versenyre való felkészüléstől, de munkatársaimmal csatlakoztunk egy félmaratoni edzőcsoporthoz, amely minden szombaton találkozott. Elvette a találgatásokat a versenyre való felkészülésből. Standard képzési ütemtervük van; csak annyit kellett tennem, hogy elkötelezem magam a követése mellett, amit szerettem. Azt is megtanultam tempózni, ha gyakorlottabb futókkal edzek.

Élénken emlékszem arra a napra, amikor 7 mérföldet tettünk meg. Erősnek éreztem magam az egész úton, és ha vége lett volna, folytathattam volna. Ez fordulópont volt számomra. Arra gondoltam: ezt tényleg meg tudom csinálni, félmaratonra edzek, és ez nem fog megölni. A verseny 2009. június 13 -án volt, és bár izgatott voltam és tudtam, hogy megfelelően edzettem, rettegtem a várakozástól az 5000 másik futóval. Eldördült a fegyver, és azt gondoltam: Oké, itt nem megy semmi. Úgy tűnt, hogy a mérföldek elrepültek, ami tudom, hogy őrülten hangzik, de igaz. Még sokkal gyorsabban végeztem, mint gondoltam-2 óra 9 perc alatt értem célba. A lábaim olyanok voltak, mint a zselé, de büszke voltam magamra. Azóta is futóként ismerem fel magam. Ebben a hónapban még egy versenyre készülök. Bizonyíték vagyok arra, hogy ha megfelelő támogató rendszerrel rendelkezel, olyan távolságokra is ellökheted magad, amiket soha nem gondoltál volna.

Kapcsolódó történetek

• Lépésről lépésre félmaratoni edzésterv

• Tippek maratoni futáshoz: javítsa az edzést

• A legjobb 10 módszer a futás és a motiváció erős megőrzésére

Vélemény a következőhöz: