Milyen érzés a bulimia gyakorlása

Tartalom

• Vélemény a következőhöz:

Ha bulimia gyakorlása van, minden, amit eszel, egyenletbe fordul. Kérsz ​​egy cappuccinót és banánt reggelire? Ez 150 kalória lesz a cappuccino esetében, plusz 100 a banán esetében, összesen 250 kalória. És hogy leégjen, ez körülbelül 25 perc lesz a futópadon. Ha valaki süteményeket hoz az irodába, akkor lemond minden, a munka után tervezett tervét az edzőterem javára (plusz 45 perc kardioidőt nézel ki), és a gondolat, hogy elmulaszt egy edzést vagy étkezést gyakorlatilag bénító hatású. (Ez az a bulimia rész; a testmozgás, nem a hányás a tisztítás.)

Amikor a saját étkezési rendellenességemben voltam (amelyet technikailag másként nem meghatározott étkezési rendellenességnek vagy EDNOS-nak minősítettek), órákon át gondolkodtam az ételről-pontosabban arról, hogyan kerülhetem el vagy égethetem el ki. A cél az volt, hogy naponta 500 kalóriát fogyasszunk el, gyakran néhány granola rúd, joghurt és egy banán között. Ha valami többre vágyom-vagy ha "elrontottam", ahogy én neveztem-kardiózni kell, amíg el nem érem a nettó 500 kalóriát. (Egy másik nő bevallja: "Nem tudtam, hogy étkezési zavarom van.")

Gyakran "lemondtam" mindent, amit ettem, és lekapcsoltam a kollégium edzőtermének ellipszisét, amíg meg nem szidtak, amiért besurrantam a munkaidő után. Pánikba estem, amikor kaptam egy üzenetet egy barátomtól, amely így szólt: "Mexikói étel ma este ?!" Közel jártam ahhoz, hogy egy könnyű edzés után elájuljak az öltözőben. Egyszer négy órán át gondolkodtam azon, hogy egyek -e croissant -t. (Volt időm letörölni később? Mi lenne, ha megettem volna a kiflit, mégis éhesnek éreztem volna magam, és ennem kellett valamit más utána?) Maradjunk itt egy kicsit: fa miénk órák. Ez az a négy óra, amelyet a szakmai gyakorlatom során jobb ötletek kidolgozásával tölthettem volna. Négy órát tölthettem a gimnáziumok megtekintésével. Négy órát bármi mással tölthettem volna. Bármi, bármi más.

Már akkor tudtam, hogy ez mennyire zavaros. Feministaként tudtam, hogy egy tinédzser fiú testének megformálása komoly problémát jelent. És törekvő egészségügyi szerkesztőként tudtam, hogy járó ellentmondás vagyok. Amit azonban akkor még nem tudtam, hogy az étkezési zavaromnak milyen kevés köze van az ételhez vagy akár a testképemhez. Tudtam, hogy nem vagyok túlsúlyos. Soha nem néztem a tükörbe, és nem láttam mást, mint egy mindig vékony 19 éves nő. (Egész életemben állandó súlyt tartottam.)

Akkor miért tette Túlmozgom és éhezem magam? Ezt akkor még nem tudtam volna elmondani, de most már tudom, hogy az étkezési zavarom 100 százalékban kb. Egyéb stresszorok az életemben. Megkövültem attól, hogy újságírói állás nélkül végeztem el a főiskolát, és azon tűnődtem, hogyan (a) hogyan törhetnék be egy hihetetlenül versenyképes iparágba, és (b) hogyan tudnám magasabbra fizetni a diákhitelt, mint a New York-i bérleti díj. (Mint sok étkezési rendellenességgel küzdő ember, én is nagyon „A típusú” ember lehetek, és ez a fajta bizonytalanság túl sok volt ahhoz, hogy kezeljem.) Ráadásul a szüleim elváltak, én pedig viharos újra-újra-kapcsolat az egyetemi barátommal. Ez volt az egyszerű megoldásom mindenre és mindenre, ami úgy tűnt, hogy nem tudok uralkodni. (Van étkezési zavara?)

A kalória nullázásával minden probléma – és megoldás – teljesen egyedivé válik. Lehet, hogy nem tudtam összehozni a szüleimet, megmenteni Bandaid-foltos kapcsolatomat, vagy megjósolni az egyetem utáni karrier sorsomat, de kalóriát csökkenthetek, mint senkinek. Persze voltak más gondjaim is, de ha még élelem sem volt szükségem – a túlélés alapvető része –, akkor biztos nem volt szükségem stabil anyagi, romantikus vagy családi életre. Erős voltam. független voltam. Szó szerint a semmiből tudnék túlélni. Vagy így ment a felgyorsult gondolkodásom.

Természetesen ez szörnyű, szörnyű terv. De annak felismerése, hogy hajlamos vagyok ilyen reakciókra a stresszorokra, kulcsfontosságú volt abban, hogy végleg távol tartson attól a helytől. Bárcsak azt mondhatnám, hogy volt valami csodálatos étkezési rendellenesség-helyreállítási stratégiám, de az igazság az, hogy amikor ezek a nagyképű stresszorok halványodni kezdtek-miután leszögeztem első kiadói munkámat, rájöttem, hogy szörnyű diákhitel-kifizetéseim meglepően kezelhetők, ha követem szigorú költségvetés (hé, jól tudom számolni a dolgokat), és így tovább-kezdtem stresszelni a testmozgás és az étkezés miatt, egyre kevesebbet, és kevesebbet-, míg a munka és az evés végül ismét szórakoztatóvá nem vált.

Most hetente többször tesztelek új edzéseket a munkámhoz. Maratonokat futok. Személyi edzői képesítésemért tanulok. A pokolba is, lehet, hogy még csak annyit edzek, mint régen. (Ha a bulimikus edzésmunkát végző fitneszszerkesztő lélegzetelállítónak tűnik, valójában nagyon gyakori, hogy étkezési zavarokkal küszködő emberek belépnek az élelmiszer- vagy egészségiparba. Találkoztam olyan szakácsokkal, akik korábban étvágytalanok voltak. Biogazdálkodási aktivisták, akik hogy bulimiás legyen. Az étel és a testmozgás iránti érdeklődés soha nem múlik el.) De a testmozgás most másképp érzi magát. Ezt azért teszem, mert én akar nem azért, mert én szükség nak nek. Nem érdekelt, mennyi kalóriát égetek el. (Érdemes megjegyezni, hogy nagyon is tisztában vagyok a lehetséges kiváltó tényezőkkel: nem naplózom a gyakorlataimat egyetlen alkalmazásban sem. Nem csatlakozom a versenyképes ranglistához beltéri kerékpáros órákon. Nem vagyok hajlandó stresszelni a futási időim miatt.) menteni kell egy edzésen, mert barátom születésnapja van, vagy mert fáj a térdem, vagy mert bármit csak nincs kedvem, akkor óvadékot adok. És a bűntudat legcsekélyebb csöppségét sem érzem.

A helyzet az, hogy bár a helyzetem szélsőséges lehetett, a probléma ilyen túlzott tudatossága azt is jelenti, hogy mindig kisebb mértékben veszem észre. Úgy értem, hányszor gondoltad, hogy "Megérdemeltem ezt a tortát!" Vagy: "Ne aggódj, később elégetem!" Természetesen a kalóriák csökkentése/elégetése kulcsfontosságú a legegészségesebb fogyókúrás célok eléréséhez. De mi lenne, ha abbahagynánk, hogy az ételt olyan dolognak tekintsük, amelyért dolgoznunk kell, és úgy kezdjük látni, mint valami finomat, amire a testünknek szüksége van a túléléshez és a boldoguláshoz? És mi lenne, ha elkezdenénk a gyakorlatot nem egy formának tekinteni büntetés, de valami szórakoztató, amitől energikusnak és élőnek érezzük magunkat? Világos, hogy van néhány elméletem a témáról, de inkább te magad próbáld ki. Ígérem, az eredményekért érdemes dolgozni.

Vélemény a következőhöz: