Megszabadultam a mellimplantátumaimtól a kettős masztektómia után, végül segített visszaszerezni a testem

Tartalom

• Vélemény a következőhöz:

Az első alkalomra emlékszem, hogy függetlennek éreztem magam, amikor külföldön tanultam Olaszországban a főiskola után. Az, hogy egy másik országban tartózkodtam, és kívül esik a normális életritmuson, valóban segített abban, hogy kapcsolatba lépjek önmagammal, és sokat megértsek arról, ki vagyok és ki szeretnék lenni. Amikor hazatértem, úgy éreztem, hogy remek helyen vagyok, és izgatottan vártam arra, hogy az egyetem utolsó évébe lépjek.

A következő hetekben, mielőtt az órák újra elkezdődtek, elmentem rutinellenőrzésre az orvosommal, ahol csomót talált a torkomban, és megkért, hogy menjek el szakorvoshoz. Valójában nem sokat gondolkodva, visszamentem az egyetemre, de röviddel ezután kaptam egy telefonhívást anyámtól, és közölte velem, hogy pajzsmirigyrákom van. 21 éves voltam.

24 órán belül megváltozott az életem. A terjeszkedés, a növekedés és a saját helyemen való tartózkodásomból hazatértem, megműtöttem és újra teljesen a családomtól függtem.Egy teljes szemesztert kellett levennem, sugárzást kellett végeznem, és sok időt töltöttem a kórházban, ügyelve arra, hogy a biomarkereim féken legyenek. (Kapcsolódó: Négyszeres rákos túlélő vagyok és egy amerikai atlétikai atléta)

1997 -ben, egy évvel később, rákmentes voltam. Ettől kezdve egészen a húszas éveim közepéig az élet egyszerre volt szép és egyben hihetetlenül sötét is. Egyrészt ezek a csodálatos lehetőségek a helyemre kerültek – közvetlenül a diploma megszerzése után, Olaszországban szereztem gyakorlatot, és végül két és fél évig ott éltem. Ezt követően visszaköltöztem az Egyesült Államokba, és megkaptam álmaimat a divatmarketing területén, majd végül visszatértem Olaszországba, hogy megszerezzem a diplomámat.

Papíron minden tökéletesnek tűnt. Mégis éjszaka ébren feküdtem pánikrohamoktól, súlyos depressziótól és szorongástól szenvedve. Nem ülhettem le egy osztályteremben vagy moziban anélkül, hogy az ajtó mellett ne lennék. Erős gyógyszerezést kellett kapnom, mielőtt felszálltam a repülőre. És a végzet állandó érzése kísért, bárhová is mentem.

Visszatekintve, amikor rákot diagnosztizáltak nálam, azt mondták: „Ó, szerencséd volt”, mert ez nem volt „rossz” típusú rák. Mindenki csak azt akarta, hogy jobban érezzem magam, ezért beáradt az optimizmus, de soha nem hagytam magam gyászolni és feldolgozni a fájdalmat és a traumát, amin keresztül mentem, függetlenül attól, hogy milyen "szerencsés" voltam valójában.

Néhány év elteltével úgy döntöttem, hogy vérvizsgálatot végzek, és megtudtam, hogy a BCRA1 gén hordozója vagyok, ami miatt fogékonyabbá válok a mellrákra a jövőben. Az a gondolat, hogy fogságban éljek az egészségemmel Istennek, tudja, meddig, nem tudva, hogy hallani fogom -e a rossz hírt, és túl sokáig, hogy kezeljem, tekintettel a mentális egészségemre és a történelemre a C szóval. Így 2008 -ban, négy évvel a BCRA gén megismerése után úgy döntöttem, hogy a megelőző kettős mastectomia mellett döntök. (Kapcsolódó: Mi az, ami valóban csökkenti a mellrák kockázatát)

Rendkívül felhatalmazva mentem bele ebbe a műtétbe, és teljesen tisztában voltam a döntésemmel, de nem voltam biztos abban, hogy elvégezném -e a mell rekonstrukcióját. Egy részem teljesen le akart iratkozni róla, de érdeklődtem a saját zsír- és zsírszövetem használatáról, de az orvosok azt mondták, hogy nem elég, hogy ezt a módszert alkalmazzam. Szóval szilícium alapú mellimplantátumokat kaptam, és azt hittem, végre folytathatom az életemet.

Nem kellett sok idő, mire rájöttem, hogy ez nem ilyen egyszerű.

Soha nem éreztem magam otthon a testemben az implantátumok beszerzése után. Nem voltak kényelmesek, és úgy éreztem, elszakadtam attól a testrészemtől. De ellentétben azzal az idővel, amikor először diagnosztizáltak az egyetemen, készen álltam arra, hogy teljesen és gyökeresen megváltoztassam az életemet. Magán jógaórákra kezdtem járni, miután a volt férjem kapott egy csomagot a születésnapomra. Az általam épített kapcsolatok sokat tanítottak a jó étkezés és a meditáció fontosságáról, ami végül erőt adott ahhoz, hogy először menjek terápiára azzal a hajlandósággal, hogy kipróbáljam az érzelmeimet, és feltépjem az egészet. (Kapcsolódó: 17 erőteljes meditációs előny)

De miközben keményen dolgoztam magamon mentálisan és érzelmileg, a testem még mindig fizikailag viselkedett, és soha nem éreztem magam száz százalékig. Csak 2016 -ban értem el végre azt a szünetet, amelyet tudat alatt kerestem.

Egy kedves barátom nem sokkal újév után átjött a házamba, és átadott nekem egy csomó füzetet. Azt mondta, hogy eltávolítják a mellimplantátumait, mert úgy érezte, hogy megbetegítik. Bár nem akarta megmondani, mit tegyek, azt javasolta, olvassak el minden információt, mert megvan az esélye annak, hogy sok dolog, amivel fizikailag még foglalkozom, összekapcsolható az implantátumokkal.

Valójában a második alkalommal, amikor azt hallottam, hogy azt mondta, arra gondoltam, hogy "ki kell szednem ezeket a dolgokat." Így másnap felhívtam az orvosomat, és három héten belül eltávolították az implantátumomat. A második, amikor felébredtem a műtét után, azonnal jobban éreztem magam, és tudtam, hogy jól döntöttem.

Ez a pillanat az, ami valóban egy olyan helyre hajtott, ahol végre visszanyerhettem a testemet, amely az eredeti pajzsmirigyrák diagnózisom után nem igazán érezte magát az enyémnek. (Kapcsolódóan: Ez az elhatalmasodó nő feltárja masztektómiás hegeit az Equinox új hirdetési kampányában)

Valójában olyan hatással volt rám, hogy elhatároztam, hogy létrehozok egy folyamatos multimédiás dokumentumfilmet, az utolsó vágást, Lisa Field barátom segítségével. Fényképek, blogbejegyzések és podcastok sorozatán keresztül meg akartam osztani az utamat a világgal, miközben arra bátorítottam az embereket.

Úgy éreztem, hogy a felismerés, amely akkor volt, amikor úgy döntöttem, hogy eltávolítom az implantátumaimat, hatalmas metaforája annak, hogy mi vagyunk összes csinál összes az idő. Mindannyian folyamatosan arra gondolunk, ami bennünk van, és nem egyezik azzal, aki valójában vagyunk. Mindannyian azt kérdezzük magunktól: Milyen cselekedetek vagy döntések ill utolsó vágások, ahogy szeretem hívni őket, kell -e tennünk azért, hogy egy olyan élet felé haladjunk, amely magunkénak érzi magát?

Tehát megválaszoltam ezeket a kérdéseket, amelyeket magamnak tettem fel, és megosztottam a történetemet, és elértem más embereket is, akik merész és bátor életet éltek, és megosztották utolsóvágások muszáj volt eljutniuk oda, ahol ma vannak.

Remélem, hogy ezeknek a történeteknek a megosztása segít másoknak ráébredni, hogy nincsenek egyedül, hogy mindenki nehézségeken megy keresztül, legyen az kicsi vagy nagy, hogy végre megtalálja a boldogságot.

A nap végén az, ha először beleszeret önmagába, minden mást az életben tesz, nem feltétlenül könnyebbé, de sokkal világosabbá. És ha kiszolgáltatottan és nyersen hangot ad annak, amin keresztülmegy, az igazán mély módja annak, hogy kapcsolatot teremtsen önmagával, és végül vonzza azokat az embereket, akik értéket adnak az életének. Ha csak egy embernek is segíthetek, hogy hamarabb rájöjjön erre a felismerésre, mint én, akkor elértem, amire születtem. És ennél nincs jobb érzés.

Vélemény a következőhöz: