Futás szívfájdalmon keresztül: Hogyan gyógyított meg a futás

Tartalom

• Vélemény a következőhöz:

Csak nyomd tovább, Motyogtam magamban, miközben a Massachusetts állambeli Newtonban található Runner's World Heartbreak Hill Half 12 mérföldes jelzője felé csoszogtam, amelyet a bostoni maraton leghírhedtebb hegymászásáról neveztek el. A félmaraton utolsó szakaszában értem el a lejtőt, egyetlen céllal: a Heartbreak Hill meghódításával.

Ez az a pillanat, amikor sok futó álmodik-magam is. Elképzeltem, hogy magabiztosan fogom fel a lejtőt, a tüdőm ritmusban zúg a lépteimhez, ahogy végül két órát törtem. De ami a leggyorsabb félmaratonom volt, gyorsan a leglassabbá vált. Egy felhőtlen, 80 fokos nap arra kényszerített, hogy lazítsak a tempómon. Így hát szemtől-szembe találkoztam a híres Heartbreak Hill-el, megalázva és legyőzve.

Ahogy közeledtem a lejtőhöz, szívfájdalom volt körülöttem. Egy jel jelezte a kezdetét: Szívfájdalom. Egy gorillaruhás férfi pólót viselt, amelyen a következő volt a felirat: Heartbreak. A nézők azt kiáltották: "Szívfájdalom domb felfelé!"

Hirtelen nem csak fizikai akadály volt. A semmiből saját életem legnagyobb szívfájdalmai öntöttek el. Kimerülten, kiszáradva és a kudarcokat bámulva nem tudtam lerázni az élményeket, amiket ezzel a szóval társítok: egy bántalmazó, alkoholista apával nőttem fel, aki 25 éves koromban halálra itta magát, és egy sípcsontdaganattal küzdött, ami miatt sétáltam. ernyedt és futni képtelen több mint egy évtizede, petefészekműtéten estek át 16 évesen, átmeneti menopauzán 20 évesen, és olyan diagnózissal élek, ami azt jelentette, hogy soha nem lesz gyerekem. Saját szívfájdalmaim olyan végtelennek tűntek, mint az a hírhedt mászás.

Összeszorult a torkom. Nem kaptam levegőt, mert fulladoztak a könnyeim. Lassítottam sétára, lélegzetvisszafojtva, miközben a tenyeremmel vertem a mellkasomat. A Heartbreak Hill minden egyes lépcsőfokán felfelé haladva úgy éreztem, hogy ezek az élmények újra kinyílnak, és fájdalmat okoznak újra vörös, verő lelkemnek. A megtört szívemet bekötöző öltések elkezdtek széthúzni. Mivel a szívfájdalom és az érzelmek váratlanul elkaptak, azon gondolkodtam, hogy feladom, leülök a járdaszegélyre, fejjel kezet és mellkast billentve a világrekorder, Paula Radcliffe tette, amikor kiesett a 2004-es olimpiai maratonról.

De annak ellenére, hogy elsöprő volt a leszokás vágya, valami előre mozdított, felnyomva a Heartbreak Hill felé.

A futás sportjához vonakodva jöttem-mondhatni rúgás és sikítás. 14 éves korától a futás az volt az a legfájdalmasabb dolog, amit tehettem, ennek a csontdaganatnak köszönhetően. Több mint 10 évvel később és kevesebb mint két hónappal apám halála után végre bementem a műtétbe. Aztán egyszerre eltűnt az ember és az akadályok, amelyek egykor meghatároztak.

Orvos utasítására futni kezdtem. A sport iránti, jól megszokott gyűlöletem hamarosan valami mássá alakult át: örömmé. Lépésről lépésre, mérföldről mérföldre rájöttem, hogy én szeretett futás. Szabadnak éreztem magam – olyan szabadságot, amelyet mind a daganat, mind az apám árnyéka alatti élet megtagadott tőlem.

Egy évtizeddel később 20 félmaratont és hét maratont futottam, és karrieremet azon tevékenység köré építettem, amitől egykor rettegtem. Ennek során a sport lett a terápiám és a vigaszom. A napi edzéseim a szomorúság, a harag és a frusztráció csatornái voltak, amelyek apámmal való kapcsolatomat sújtották. Az edzés adott időt arra, hogy átdolgozzam az érzéseimet, miután elment. Egyszerre 30, 45 és 60 percig kezdtem gyógyulni.

A harmadik maratonom jelezte, hogy mennyit tett nekem a futás. A 2009-es chicagói maraton apám halálának hatodik évfordulójára esett, ifjúságom városában. A gyerekkori hétvégéket a munkahelyemen töltöttem apámmal, és a maratoni pálya elhalad régi irodája mellett. Neki szenteltem a versenyt, és személyes csúcsot futottam. Amikor fel akartam adni, gondoltam rá. Rájöttem, hogy már nem haragszom, izgalmammal a levegőbe szállt a haragom.

Abban a pillanatban a bostoni Heartbreak Hill -en azon a fizikai mozgáson gondolkodtam, amikor egyik lábamat a másik elé tettem, hogyan vitt végig életem utolsó 10 évén. Az előre lendület szimbolikus és szó szerinti megnyilvánulása lett az érzésemnek.

Így hát felsétáltam az emeletes emelkedőn, tudván, hogy egyszer, ha nem ma, megleszek a két óránál rövidebb félmaratoni távon, tudván, hogy minden szívfájdalmat végül egy nagyobb öröm felülmúl. Megnyugtattam a lélegzetem, és hagytam, hogy a könnyeim beleolvadjanak a naptejbe, a só és az izzadság eltakarta az arcomat.

A dombtető közelében egy nő kocogott felém.- Gyerünk - mondta nemtörődöm legyintéssel. - Már majdnem ott vagyunk - mondta, és kirángatott álmomból.

Csak nyomd tovább, Azt gondoltam. Újra futni kezdtem.

- Köszönöm - mondtam, miközben mellé húztam. - Ez kellett nekem. Az utolsó néhány száz métert együtt futtuk, lépésről lépésre haladva át a célvonalon.

A Heartbreak Hillrel a hátam mögött rájöttem, hogy életem küzdelmei nem határoznak meg engem. De amit velük csináltam, az megteszi. Leülhettem volna annak a pályának az oldalára. El tudtam volna inteni azt a futót. De nem tettem. Összeszedtem magam, és tovább nyomultam, haladva előre, a futásban és az életben.

Karla Bruning író/riporter, aki a RunKarlaRun.com-on futó mindenről blogol.

Vélemény a következőhöz: