1600 mérföldet gyalogoltam, miután három hónapot kaptam az élésre

Tartalom

• Vélemény a következőhöz:

Mielőtt rákot diagnosztizáltak volna, arrogánsan egészséges voltam. Vallásosan jógáztam, konditerembe jártam, sétáltam, csak bioételeket ettem. De a rákot nem érdekli, hogy milyen gyakran emelsz súlyt vagy tartod a tejszínhabot.

2007-ben IV. stádiumú rákot diagnosztizáltak nálam, amely nyolc szervemet érintette, és néhány hónapig kellett élnem. Az életbiztosításom három héten belül fizette ki a díjam 50 százalékát; ilyen gyorsan haldoklottam. Megdöbbentem az egészségi állapotomon-bárki is lesz-, de harcolni akartam az életemért. Öt és fél év alatt 79 kör kemo -kezelést, intenzív sugárzást és négy nagy műtétet végeztem. Elvesztettem a májam 60 százalékát és a tüdőmet. Annyiszor majdnem meghaltam az úton.

Mindig is úgy gondoltam, hogy fontos, hogy vigyázzunk testünkre fizikailag, érzelmileg és lelkileg. Egész életemben mindig mozgásban akartam maradni.

Amikor 2013 -ban remisszióba kerültem, tennem kellett valamit, hogy fizikailag, lelkileg és érzelmileg is meggyógyuljak. (Kapcsolódóan: Kipróbáltam a spirituális gyógyítást Indiában – és semmi sem volt olyan, mint amire számítottam) Azt akartam, hogy valami vad, őrült és nevetséges legyen. Sétáltam az El Camino Real missziós útvonal egyes részein, San Diegó-i otthonom közelében, és az az ötletem támadt, hogy megpróbáljam végigmenni a 800 mérföldet északra a San Diegóból Sonomába vezető ösvényen. Amikor sétálsz, az élet lelassul. És amikor életveszélyes betegsége van, pontosan ezt szeretné. 55 napba telt, míg elértem Sonomát, egy-egy nap sétálva.

Amikor hazatértem, megtudtam, hogy a rák visszatért a maradék tüdőmben, de nem akartam abbahagyni a járást. Ismét szembe kerültem a saját halandóságommal, és sokkal jobban vágytam arra, hogy kilépjek és éljek-ezért úgy döntöttem, folytatom. Tudtam, hogy az Old Mission Trail nem San Diegóban kezdődött; valójában a mexikói Loretoban kezdődött. 250 év alatt senki nem gyalogolta meg a teljes 1600 mérföldes nyomvonalat, én pedig ki akartam próbálni.

Így dél felé vettem az irányt, és a fennmaradó 800 mérföldet 20 különböző vaquero (helyi lovas) segítségével tudtam megtenni, akik mindegyike ismerte az ösvény más -más szakaszát. Az ösvény kaliforniai része brutális volt, de a második fele még könyörtelenebb volt. Veszélyekkel szembesültünk minden nap minden órájában. Ilyen a vadon: hegyi oroszlánok, csörgőkígyók, óriás százlábúak, vad bokrok. Amikor San Diego -tól négy -ötszáz mérföldön belülre értünk, a vaquerók nagyon aggódtak a narcók (kábítószer -kereskedők) miatt, akik hiába fognak megölni. De tudtam, hogy inkább kockáztatok a vadnyugaton, mintsem a házamban. A félelmek kezelésével tudjuk legyőzni őket, és rájöttem, hogy szívesebben vagyok ott, ahol egy kábítószer öl meg, mint a rák. (Kapcsolódó: 4 ok, amiért az Adventure Travel megéri a TLT-t)

A mexikói missziós ösvényen járva a testem külső része azt tette, amit a rák a belsővel. Tényleg meg voltam verve. De az, hogy átjutottam azon a poklon, segített megtanulnom, hogy uram a félelmem. Meg kellett tanulnom megadni magam és elfogadni bármit, ami csak jön, tudva, hogy megvan a képességem, hogy megbirkózzam vele. Megtanultam, hogy félelmetlennek lenni nem azt jelenti, hogy soha nem félsz, hanem azt, hogy nem félsz szembenézni vele. Most, amikor háromhavonta visszatérek a Stanfordi Rákközpontba, készen állok arra, hogy bármi történjék. 10 éve meg kellett volna halnom. Minden nap egy bónusz.

Olvassa el Edie beszámolóját 1600 mérföldes útjáról új könyvében A missziójáró, július 25 -én kapható.

Vélemény a következőhöz: